Jusuf egy videójában hallottam legelőször a dopamine detoxról és élből azt gondoltam, hogy egy olyan dolog, amelyre sosem tudnék vetemedni. A gimiből kikerülve viszont azon kaptam magamat, hogy hirtelen rengeteg szabad időm van. Ahelyett pedig, hogy úsztam volna a szabadságban, napról napra kezdtem jobban belefojtani magamat. Hosszú órákat töltöttem a telefonom előtt, a betervezett projectjeim pedig kifolytak a kezeim közül, egyik pillanatról a másikra teendőkként fogtam fel őket, így hát kedvem sem volt beléjük vágni. Az érettségi után tehát napokig nem tettem semmi érdemit.
Aztán egy kedd este beugrott, hogy mi lenne, ha egy napig a szó szoros értelmében nem csinálnék semmit. Talán azután megtanulnám értékelni a mindennapokat és hogy mennyiféle tevékenységgel tölthetem meg az órákat. Ekkor lépett a képbe a dopamine detox.
De hogy mi is ez tulajdonképpen? Valószínűleg nem az én szavaim a legjobbak forrásként, de a dolog lényege, hogy 24 órán át egy listányi dolgot kizársz az életedből és mindösszesen a gondolataidra koncentrálsz. Researchként én ezeket az oldalakat látogattam meg mielőtt belevágtam volna:
I Did a 24-Hour 'Dopamine Fast'. This Is What Happened...
Is There Actually Science Behind 'Dopamine Fasting'?
Is There Actually Science Behind 'Dopamine Fasting'?
Tehát miről is szólt ez a nap? Ahelyett, hogy az olyan pillanatnyi élvezetekre koncentráltam volna, mint az elektronikai eszközök előtt eltöltött idő, az olvasás, a zene- és podcasthallgatás, vagy éppen az evés és a kávé, a gondolataimra fókuszáltam, az előbbiket pedig nem csak, hogy leredukáltam, de teljesen ki is zártam ebből a 24 órából. Volt viszont nálam papír és toll, a nap végén pedig arra döbbentem rá, hogy 15 oldalnyit írtam egy nagyalakú füzetbe.
"We are overstimulated with impulses from every direction and overloaded with information everywhere we go. The benchmark of what is fun and entertaining keeps shifting upwards, as we’re quickly getting bored by the things that don’t stimulate us enough anymore." – Azt hiszem ez volt a kedvenc bekezdésem a legelső linkelt cikkből, Jari Roomer tollából.
Szerettem volna kicsit a koncentrációról írni. Arról, hogy mikor veszítettem el igazán a jó fókuszáló képességemet. Igazából fogalmam sincs, mikor kezdődhetett. Abban biztos vagyok viszont, hogy kiváltó oka lehetett a koncentrálásra való képtelenségemnek az internet, meg legfőképpen a telefonom. A helyzet az utóbbi 2 évben kezdett jelentősen romlani, idén őszre pedig elértem odáig, hogy nemhogy egy filmet, de egy sorozatrészt sem tudtam végignézni egyben. Aztán amikor januárban végignéztem a Hotel del Lunát, akkor kicsit javult a helyzet. Összességében viszont továbbra is a képernyők maradtak azok a dolgok, amik egyedül le tudtak kötni hosszabb időre is.
Azt hiszem, rám fér, hogy megtanuljam, nem a multitasking az egyetlen módja a mindennapok megélésének. Ehelyett meg kell tanulnom fókuszálni.
(A dőlt betűs sorokat eredetileg a journalömbe írtam a dopamine detox napján.)
(A dőlt betűs sorokat eredetileg a journalömbe írtam a dopamine detox napján.)
A dopamine detox legnehezebb komponense számomra egyébként egyértelműen a vízböjt volt. Amellett, hogy legalább öt különböző alkalommal rámtört a szűnni nem akaró csuklás, megittam 4 liter vizet, ami a kétszerese az amúgy átlagos folyadékbevitelemnek. Éhes voltam, és ugyan mindig is szerettem fogat mosni, (egyszer egy ivósjátékban a teljes társaság ellen veszítettem, amikor a fürdésmentes hetet választottam, mondván fogmosás nélkül egy napot nem bírok ki) most azon kaptam magam, hogy a fogkrém ízétől boldogság töltött el.
Ez a kilencedik hetem itthon. Még 11 nap és olyan, mintha véget ért volna egy nyári szünet. Ehelyett még csak most kezdődik. Kezdem unni a monotonitást és a bezártságot. Hogy nincs mire várni. Bár tulajdonképpen most várok valamit, a holnapot.
Az érettségi közben rádöbbentem, hogy mennyire hiányoznak az emberi kapcsolatok és a valós külvilág. Mostanában kezd elhalványulni minden közös családi együttlét is. Visszagondolok azokra az időkre, amikor körbegyűltük apát és az asztalt délutánonként és csipkelődtünk. Hiányoznak azok az első önfeledt hetek, amikor ugyan még házit házi hátán kaptam, de a social-distancing fogalma új volt és izgalmas.
Volt néhány olyan fókuszpontja is a napnak, amiket előre kigondoltam, olyan témák, amik már régóta megbújtak az agyam hátsó zugában és zavartak, de nem tartottam különösebben fontosnak azt, hogy írjak róluk a journalömben vagy elhalasztottam őket, mondván túl nagy falatok lennének a hétköznapok írásra szánt tíz percében, több időm meg amúgy sincsen. Az idővel kapcsolatban fogalmazódtak meg talán a legérdekesebb gondolataim a detox alatt.
Újabb dolgokra döbbentem rá az idővel kapcsolatban. Nap mint nap azt hiszem, hogy csak úgy szalad, átáramlik a kezeim között és állandóan azt érzem, hogy nincs elég belőle.
Másfél percig megy a mikró. Közben kétszer is rápillantok, mert arra számítok, hogy 90 másodperc már többször is elszelelt. Most szinte fájdalmasan tudatába kerültem, hogy mennyi idő van egy napban. Még csak fél tizenegy, hogy fog ez az egész eltelni?
Aztán mégis eltelt valahogyan. És hogy milyen levonataim származtak ebből az egészből? Egy részét már aznap kézzel is leírtam, a másik pedig leginkább a social mediához köthető. Képes voltam tudatosítani magamban azt, hogy a függőségeimről a húst lebontva csontként a dopamin foglal helyet. Ezt keresem minden pillanatban, de nem a dopamin függője vagyok, hanem sokkal inkább az eszköz függője, amiből a dopamin származik. Arra is hajlamos vagyok, hogy a legrövidebb utakat keressem a boldogságérzés eléréséhez, de ez tulajdonképpen csak természetes emberi viselkedésforma. Az én értékrendemben az olyan pillanatnyi élvezetek, mint akár a social media távoli nézőponttal jelentéktelenné válnak, ebből kifolyólag tehát saját magamnak teszek szívességet azzal, hogy minél kevesebb időt töltök a kergetésével.
Mielőtt belekezdtem volna a dopamine detoxomba a minimum napi screentime-om 7 óra körül mozgott, akadt, amikor 10 órányira is felszökött. A detoxot követő néhány napban olyannyira elfordultam a telefonos pótcselekedetektől, hogy például csak 24 vagy 57 perc volt a képernyő előtt eltöltött időm. 2 hete estem túl a detoxon, azóta a napi screentime átlagom pedig 3 óra alatt van, amivel meg vagyok elégedve.
Nem állítom, hogy a dopamine detox megoldást jelentett mindenre a jelenlegi életemben, de bizonyította, hogy létezik önuralmam és új ajtót nyitott a gondolataimnak. Akkor is, ha azok a legkuszábbak. Számomra abszolút megérte.
Néha elmerengek azon, hogy mennyire éles a világ a kontaktlencsémen keresztül. Meg azon is, hogy apa kék pulóvere milyen kontrasztot alkot a fenyőfák zöldjével hátul a kertben. Nézek ki az ablakon és az apró körtéket számolom a fán. Vajon azért kezdtem elveszíteni a külvilággal való kapcsolatomat, mert a belső világom ennyire felborult és egyensúlytalan? Ez a dopamine detox igazi experience.
Újabb dolgokra döbbentem rá az idővel kapcsolatban. Nap mint nap azt hiszem, hogy csak úgy szalad, átáramlik a kezeim között és állandóan azt érzem, hogy nincs elég belőle.
Másfél percig megy a mikró. Közben kétszer is rápillantok, mert arra számítok, hogy 90 másodperc már többször is elszelelt. Most szinte fájdalmasan tudatába kerültem, hogy mennyi idő van egy napban. Még csak fél tizenegy, hogy fog ez az egész eltelni?
Aztán mégis eltelt valahogyan. És hogy milyen levonataim származtak ebből az egészből? Egy részét már aznap kézzel is leírtam, a másik pedig leginkább a social mediához köthető. Képes voltam tudatosítani magamban azt, hogy a függőségeimről a húst lebontva csontként a dopamin foglal helyet. Ezt keresem minden pillanatban, de nem a dopamin függője vagyok, hanem sokkal inkább az eszköz függője, amiből a dopamin származik. Arra is hajlamos vagyok, hogy a legrövidebb utakat keressem a boldogságérzés eléréséhez, de ez tulajdonképpen csak természetes emberi viselkedésforma. Az én értékrendemben az olyan pillanatnyi élvezetek, mint akár a social media távoli nézőponttal jelentéktelenné válnak, ebből kifolyólag tehát saját magamnak teszek szívességet azzal, hogy minél kevesebb időt töltök a kergetésével.
Mielőtt belekezdtem volna a dopamine detoxomba a minimum napi screentime-om 7 óra körül mozgott, akadt, amikor 10 órányira is felszökött. A detoxot követő néhány napban olyannyira elfordultam a telefonos pótcselekedetektől, hogy például csak 24 vagy 57 perc volt a képernyő előtt eltöltött időm. 2 hete estem túl a detoxon, azóta a napi screentime átlagom pedig 3 óra alatt van, amivel meg vagyok elégedve.
Nem állítom, hogy a dopamine detox megoldást jelentett mindenre a jelenlegi életemben, de bizonyította, hogy létezik önuralmam és új ajtót nyitott a gondolataimnak. Akkor is, ha azok a legkuszábbak. Számomra abszolút megérte.
Néha elmerengek azon, hogy mennyire éles a világ a kontaktlencsémen keresztül. Meg azon is, hogy apa kék pulóvere milyen kontrasztot alkot a fenyőfák zöldjével hátul a kertben. Nézek ki az ablakon és az apró körtéket számolom a fán. Vajon azért kezdtem elveszíteni a külvilággal való kapcsolatomat, mert a belső világom ennyire felborult és egyensúlytalan? Ez a dopamine detox igazi experience.
See You Again,
Hanka
Érdekes volt ez...
VálaszTörlésNem tudom, hogy képes lennék megcsinálni. Én is sokat vagyok képernyő előtt, de hogy azok nélkül, csak úgy gondolkodni... Fura, bár most a karantén alatt megnőtt a telefonnal, laptoppal töltött idő, és valahogy én is érzem, hogy közben külvilággal másképp és kevesebbet foglalkozok. Lehet nyáron, vizsgaidőszak után szánok egy napot neki, hogy mi történne...
Jó volt olvasni a gondolataid, elgondolkodtattál :D
Örülök neki, ha sikerült elgondolkodtatnom téged :3
TörlésMielőtt belevágtam volna, én sem tudtam elképzelni, hogy képes vagyok végigcsinálni. Nem merem kijelenteni, hogy mindenkinek ajánlom, de mindenképp érdekes tapasztalat.
Sok sikert neked a vizsgaidőszakhoz!