(Warning: a cím puszta megtévesztés, a bejegyzés sokkal inkább szól minden zenei korszakomról a kpophoz vezető útra kisarkítva.)
Valamint elnézést minden experttől, nagyon új vagyok még ebben a közegben, szóval előfordulhat, hogy leírtam valami hatalmas butaságot is.
Valamint elnézést minden experttől, nagyon új vagyok még ebben a közegben, szóval előfordulhat, hogy leírtam valami hatalmas butaságot is.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mikor találkoztam először a műfajjal. Talán valamikor még általános iskolás koromban a Mondo magazin oldalain. Legalábbis hetedikes koromra már tisztában voltam azzal, hogy a koreai B.A.P-nek sokkal több megtekintése van youtube-on, mint a németnek. Még arra is emlékszem, hogy valakik zenéjét pontosan lecsekkoltam (bár az is lehet, hogy egy japán bandát, mert a nevükre már nem emlékszem) és a csak-fall-out-boyt-hallgató akkori szívemnek nem igazán tetszett. (Fun fact: akkortájt a Panic! at the Discoval is gondjaim akadtak, hiszen ők sem a fob voltak; kissé
Három éve, amikor már jelentős teret kezdett hódítani a kpop – újra megpróbálkoztam vele, mondván, szeretem Ázsiát, ebbe az egész aestethicbe pedig még jól bele is passzolna, aztán újra inkább az amerikai pop- rock felé húzott az interneten, ebben az esetben már a 5sos képében. (Ezt a fél éves időszakomat egyébként előszeretettel tagadom le, jobb az utána következő The 1975 szakaszra koncentrálni, ami azóta sem illant el amúgy.)
2018 elejére aztán a környezetemben élőkben akkora love- hate kapcsolat épült fel a kpoppal kapcsolatban, hogy figyelmen kívül hagyni már képtelenség volt. Egyik oldalról hallgattam az akkori legjobb barátnőmet, akinek ugyan rendkívül széles a rálátása a zenére, és a legtöbb dologba szívesen bele is hallgat, ez alól egyedüli kivétel a kpop, mert azt bárminél jobban gyűlöli. És ott volt D is, aki miután egy éve kicsinált minket, hogy nem hallgatunk elég punk- rockot, hirtelen szerelembe esett a NCT-vel meg naphosszat tudott Yoongiról beszélni. Én meg teljesen neutrálisan álltam kettejük között, és ugyan egy másik ismerősöm révén körülbelül tisztában voltam, hogy mik történnek a dél-koreai színtéren, a zene továbbra sem tetszett igazán, amit eddigre el is fogadtam tökéletesen, hiszen nem szerethetek mindent, illetve az a gondolat is megfogalmazódott bennem, hogy talán nem is baj, ha nem támogatom ezt műfajt, mivel a sötétebb hátoldaláról is jutottak el hozzám információk. (Ez az időszak volt amúgy az, amikor már mindenhol a BTS jött velem szembe, és annak ellenére, hogy sosem voltam érdekelt a dologban, már tudtam legalább ötük nevét, és talán négyüket be is tudtam azonosítani, mert egész jó a név- és arcmemóriám.)
A végső áttörést aztán Holland hozta meg, valamikor tavaly április környékén. Azt hiszem, hogy a javaslatok között jelent meg a Neverland, az indexkép pedig elvarázsolt, szóval muszáj volt belepillognom a klipbe. Elsősorban a hangulata vonzott be, meg persze az, hogy tudjuk, hogy Ázsia mennyire konzervatív ilyen téren még, Holland viszont itt volt, és úgy nyitotta a 2018. januári debütjét, hogy ő az első nyíltan meleg kpop idol. A Neverlandet olyannyira megszerettem, hogy májusban emlékszem, hogy angolra kellett írni a kedvenc dalunkról pár sort, leginkább hogy miért az, és én Holland szerzeményét választottam. (Hozzátartozik a történethez, hogy utána az általunk választott számok klipjeibe bele-belenéztünk 20 másodpercekre a kivetítőn, én meg nagyon erősen tiltakoztam ellene, hiszen Magyarországon sem olyan a helyzet, hogy szíves-örömest mutatnék bármikor az osztályomnak meg az ötvenes tanáraimnak LGBTQ+ contentet.) A Holland iránti szeretet egyébként D-vel is megint összehozott, vele mindig is olyan volt a barátságunk, hogy időszakonként változott, hogy állandóan egymást fárasztjuk a fangirl dolgainkkal vagy két hónapig alig beszélünk három mondatnál többet.
Júniusban Holland révén átéltem életem első comebackjét is, ezzel a twin single dologgal pedig darling megint borzasztó eredetit alkotott, az I'm Not Afraid – I'm So Afraid koncepciója pedig több, mint fantasztikus.
Hollanddal kapcsolatban az is nagyon szimpatikus, hogy neki nincs ügynöksége, mindent maga szervez, ha klipet forgat akkor egy napra van menedzsere, de az anyagi támogatást is a fanjaitól kapta meg most például a 2019-es mini albumára. A Harling pedig még egy kedvenc pont, hiszen nincs még egy ilyen supportive, barátságos fanbase, aminek imádok tagja lenni. Let's appreciate Holland & his love for Harling.
A korábban emlegetett legjobb barátnőmet megjelölve forrásként pedig ez már egy olyan pontja volt a műfajhoz való közeledésemnek, hogy L utólag azt mondta, ő ekkor már tudta, hogy előbb vagy utóbb eljutok mélyebbre is a kpopban.
A nyár folyamán még belenéztem néhány banda munkásságában (például egy- kettő Seventeen dal meg is tetszett nagyon, a Monsta X-el viszont már akadtak problémáim), de a dolog nem csapott át semmi intenzív tevékenységbe. Felfedeztem az ázsiai zene azon részét, ami közelebb állt a szívemhez, nevezetesen a jrockot, és olyan fantasztikus japán csapatokat ismertem meg, mint a ONE OK ROCK vagy a Survive Said The Prophet. Meg kicsit visszatértem Sayurihoz és a HYUKOH-hoz, akik egy koreai indie zenekar, és valamikor még D ismertette meg velem egy feldolgozásukat, én meg továbbmentem az albumjaikig.
Hollanddal kapcsolatban az is nagyon szimpatikus, hogy neki nincs ügynöksége, mindent maga szervez, ha klipet forgat akkor egy napra van menedzsere, de az anyagi támogatást is a fanjaitól kapta meg most például a 2019-es mini albumára. A Harling pedig még egy kedvenc pont, hiszen nincs még egy ilyen supportive, barátságos fanbase, aminek imádok tagja lenni. Let's appreciate Holland & his love for Harling.
A korábban emlegetett legjobb barátnőmet megjelölve forrásként pedig ez már egy olyan pontja volt a műfajhoz való közeledésemnek, hogy L utólag azt mondta, ő ekkor már tudta, hogy előbb vagy utóbb eljutok mélyebbre is a kpopban.
A nyár folyamán még belenéztem néhány banda munkásságában (például egy- kettő Seventeen dal meg is tetszett nagyon, a Monsta X-el viszont már akadtak problémáim), de a dolog nem csapott át semmi intenzív tevékenységbe. Felfedeztem az ázsiai zene azon részét, ami közelebb állt a szívemhez, nevezetesen a jrockot, és olyan fantasztikus japán csapatokat ismertem meg, mint a ONE OK ROCK vagy a Survive Said The Prophet. Meg kicsit visszatértem Sayurihoz és a HYUKOH-hoz, akik egy koreai indie zenekar, és valamikor még D ismertette meg velem egy feldolgozásukat, én meg továbbmentem az albumjaikig.
Innentől aztán a zenei ízlésem olyan színes váltáson ment át, ami az egyik kedvenc korszakom volt, időben ez amúgy 2018 őszén futott. Leginkább az indie és chill spotify lejátszási listák határozták meg, olyan átmenetekkel, mint svájci német rap vagy noname underrated előadók dalai az alter színteréről, meg persze The 1975, mert őket szerencsére a 2016-os koncertélményem óta szorosan a markomban tartottam.
És itt érünk célegyenesbe, hiszen a kpop iránti komolyabb érdeklődésem e hónap legelején kezdődött. (Hű de newbie-nak érzem magam.) Egész egyszerűen csak kellett valami aláfestő zene, mialatt pakoltam a cuccaimat sítáborra, és who knows why, de egy kpopos gyűjteményre nyomtam rá spotin. Onnan meg nem volt megállás, annyi évig bukdácsoltam a szakadék szélén, hogy most egy pillanat alatt elnyelt.
Ne ijedjetek meg, eredeti továbbra se lettem, szóval olyan durván underrated (khm) csapatokkal kezdtem, mint a BTS. Mivel nagyon felszínesen már ismertem őket, egyszerű volt visszatérni hozzájuk és megfelelő kezdő löketet adtak mások megismeréséhez, meg egy aprócska magabiztossággal is eltöltött a tény, hogy két interjú után már valóban tudtam mindegyikükről, hogy ki kicsoda. Azt pedig beláttam, hogy nem véletlenül ők a leghíresebb koreai banda. (Persze ez a kijelentés nem a kisebb csapatok ellen szól, csak hát, korábban mondhatni voltak értetlenkedéseim a hírnevükkel kapcsolatban.) Fun fact: továbbra is Namjoon párti maradtam (noha J-hope-ot is nagyon a szívembe zártam), RM szóló munkásságát pedig majdhogynem jobban preferálom zeneileg. Na mindegy, chapter's over.
Így januárban egyébként a Pentagonba néztem bele még, de aztán 2 dal után tovább is álltam, miután rájöttem, hogy E'Dawn már kilépett, de tervezem, hogy újra foglalkozni kezdek velük majd. Miattuk következett ugye a Triple H, akiket nagyon szeretek és még a Winnerrel kezdtem ismerkedni, akik szintén nagyon ígéretesnek tűnnek. Valamint a Day6 néhány dalát is megszerettem már az előző nyáron, így hozzájuk visszanyúlni is igazán kellemes volt.
Végszóra: nagyon furcsa amúgy, hogy kétélű a 'kpop és én' buborék, hiszen annak ellenére, hogy nagyon új vagyok benne, egészen sok mindennel tisztában vagyok vele kapcsolatban, például valami előzetes véleményem a legtöbb nagyobb nevű csapattal kapcsolatban van (SHINee, EXO, Got7, Twice, csak, hogy az eddig kimaradtak közül is megemlítsek párat), és minimum egy- kettő dalukat ismerem is, annak ellenére, hogy az már elveszett az időben, hogy mikor csekkokhattam le őket, a legtöbb esetben igazából fogalmam sincs és csak akkor jövök rá, hogy már hallottam az adott számot korábban, amikor újra végigpörgetem.
Összegezve: nagyon élvezem, hogy a szabad perceimben ebben a számomra egészen új és ismeretlen műfajban mozoghatok és kutatgathatok kedvencek után. (Biasom amúgy sincs még.)
Mindenkinek csodaszép napot!
Hanka
És itt érünk célegyenesbe, hiszen a kpop iránti komolyabb érdeklődésem e hónap legelején kezdődött. (Hű de newbie-nak érzem magam.) Egész egyszerűen csak kellett valami aláfestő zene, mialatt pakoltam a cuccaimat sítáborra, és who knows why, de egy kpopos gyűjteményre nyomtam rá spotin. Onnan meg nem volt megállás, annyi évig bukdácsoltam a szakadék szélén, hogy most egy pillanat alatt elnyelt.
Ne ijedjetek meg, eredeti továbbra se lettem, szóval olyan durván underrated (khm) csapatokkal kezdtem, mint a BTS. Mivel nagyon felszínesen már ismertem őket, egyszerű volt visszatérni hozzájuk és megfelelő kezdő löketet adtak mások megismeréséhez, meg egy aprócska magabiztossággal is eltöltött a tény, hogy két interjú után már valóban tudtam mindegyikükről, hogy ki kicsoda. Azt pedig beláttam, hogy nem véletlenül ők a leghíresebb koreai banda. (Persze ez a kijelentés nem a kisebb csapatok ellen szól, csak hát, korábban mondhatni voltak értetlenkedéseim a hírnevükkel kapcsolatban.) Fun fact: továbbra is Namjoon párti maradtam (noha J-hope-ot is nagyon a szívembe zártam), RM szóló munkásságát pedig majdhogynem jobban preferálom zeneileg. Na mindegy, chapter's over.
Így januárban egyébként a Pentagonba néztem bele még, de aztán 2 dal után tovább is álltam, miután rájöttem, hogy E'Dawn már kilépett, de tervezem, hogy újra foglalkozni kezdek velük majd. Miattuk következett ugye a Triple H, akiket nagyon szeretek és még a Winnerrel kezdtem ismerkedni, akik szintén nagyon ígéretesnek tűnnek. Valamint a Day6 néhány dalát is megszerettem már az előző nyáron, így hozzájuk visszanyúlni is igazán kellemes volt.
Végszóra: nagyon furcsa amúgy, hogy kétélű a 'kpop és én' buborék, hiszen annak ellenére, hogy nagyon új vagyok benne, egészen sok mindennel tisztában vagyok vele kapcsolatban, például valami előzetes véleményem a legtöbb nagyobb nevű csapattal kapcsolatban van (SHINee, EXO, Got7, Twice, csak, hogy az eddig kimaradtak közül is megemlítsek párat), és minimum egy- kettő dalukat ismerem is, annak ellenére, hogy az már elveszett az időben, hogy mikor csekkokhattam le őket, a legtöbb esetben igazából fogalmam sincs és csak akkor jövök rá, hogy már hallottam az adott számot korábban, amikor újra végigpörgetem.
Összegezve: nagyon élvezem, hogy a szabad perceimben ebben a számomra egészen új és ismeretlen műfajban mozoghatok és kutatgathatok kedvencek után. (Biasom amúgy sincs még.)
Mindenkinek csodaszép napot!
Hanka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése