Update: i still exist

Olyan régen nyitottam meg utoljára bejegyzésírás céljából a bloggert, hogy már azt sem tudom, miképp fogjak hozzá az íráshoz. Tulajdonképpen tervem sincs még, amikor ezeket a szavakat jegyzem le, hogy milyen irányba fog kanyarodni talán pont a következő paragrafus. 

Amikor augusztus közepén hajnali négy órakor apukámmal beültünk az autóba, majd kihajtottunk az utcából, ahol egész gyermekkorban éltem, még nem gondoltam, hogy ez a végtelenül egyszerűnek tűnő cselekvéssorozat válik majd a jövőm legmeghatározóbb tényezőjévé. Mostanra az agyam áthatolhatatlan éles vonallal választja el a költözés előtti és utáni mozzanatokat. Furcsa egy állandóan változó, mindemellett ugyanúgy stagnáló életet élni, ahol én vagyok az egyetlen felelőse annak, ha egészségtelen pillanat válik konstans állapottá.

Vannak hetek, amikor úgy érzem, még sosem voltam jobban magam alatt. Máskor olyannyira magasan lebegek, hogy nincs mi visszarántson a földhöz. Lassan három hónapja élek 1600 kilométerre a családomtól, noha az idő pont, hogy fogalmát vesztette. Már nem vakációnak, de nem is végleges, megmerevedett szituációnak tűnik a valóság. Lassan olyan, mintha sosem lett volna ezelőtt; minden korábbi ismerős csupán a telefonképernyőm lakója. 

A bizonytalanság sokszor szöget üt a fejemben. Nem tudom, merre tovább, vagy, hogy mi lenne a helyes? Azon aggódok, hogy vajon azzal fogok-e szembesülni legközelebb, amikor megnyitom az emaileimet, hogy törölték a repülőgépjáratot, amivel karácsonyra hazautaznék. Aztán hozzászoktatom magamat a gondolathoz, hogy milyen lenne egy karácsony egyedül, majd elmeséli az egyik barátom, hogy ő már tudja, hogy nem tud hazamenni, és 24-i vacsorát szervez az kint ragadtaknak. 

Elveszettebbé váltam-e, mint akkoriban, Magyarországon? Jó kérdés, de truth to be told, már kezdetnek is eléggé az voltam. Talán 2020 önmagában csak egy ilyen év. Szívesen idézném a kedvenc comforting dalom sorait, hogy i'm lost but i wanna be found, de tulajdonképpen már hozzászoktam a sodródáshoz. Az életritmusom eköré az univerzális érzés köré épült, és jól megvagyok?

Ahogy közeledik az új év, egyre többször törnek rám nosztalgikus gondolatok. Rádöbbenek, hogy 2020 nem csak a legtöbb változással járó év számomra, hanem az eddigi legmegterhelőbb is. Ezzel jó eséllyel még csak egyedül sem vagyok.

És hogy a blog milyen sorsra fog jutni annak tekintetében, hogy 3 hónappal az előző bejegyzést követően jutottam csak el idáig? Valóban nem tudom. Mindenesetre nincs bennem bűntudat a távolmaradás végett. Talán ha egyszer eljutok a jelenlegi design leváltásáig, több motivációt találok majd az oldal felkeresésében, hiszen mostanra elméletben már tudnom kellene kódolni. (Az, hogy a flexboxba még mindig borzasztóan belekeveredek, egy másik történet.) Van egy felhasználatlan domainem is, ahová amúgy szándékozok elköltözni, ha már az egyetem miatt ingyen kaptam. De nem szeretek az online presence témában túl mélyen elmerülni. Majd alakul valahogy.

Addig is, See You Again!
Hanka

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése