Áprilisban írtam utoljára a mindennapjaimról úgy igazán. Azóta nem csak, hogy a gimnáziumi éveim zárultak le, a nyár is elrepült. És hogy hol állok jelenleg? Épphogy átléptem egy új élet küszöbét.
Pontosan emlékszem, hogy a középiskolás énem, mennyire az újrakezdésről álmodozott. Istenítette egy új élet lehetőségét és már magáért a kifejezésért is rajongott. Most ez a valóságom, mégis cringe-elnem kell, ha leírom újra ezt a két szót. Hiszen hiába vált már idealizált álomképpé a tiszta lappal indulás, én azt gondolom, valójában nem létezik tabula rasa. Pedig 1600 kilométerre a családomtól és a korábbi 18 év alatt alaposan megismert környezettől ülök a bérelt szobám szőnyegén, miközben ezeket a sorokat írom. Ráadásul a landlordomon és az egyik lakótársamon kívül (akivel még lesznek összezörrenéseink) senkit nem ismerek. Az utcákon bóklászva rá-rámosolygok középkorú családanyákra vagy fociedzésről hazatartó 10 évesekre. A leggyakrabban elismételt mondatom a "sorry, i don't speak Danish." Van, amikor a távolságokat félrekalkulálva 15 kilométer gyalogok városon belül, másnap veszek egy biciklit, meg persze esőkabátot. Körülöttem mindenki rövidnadrágot visel, hiszen nyár van, én pedig a garbóm nélkül ki sem teszem a házból a lábam. Szeptemberi setupot készítek a bujomba, impresszívebbet, mint valaha, és próbálok kitalálni egy új planning systemet, ami talán a tanulmányaim alatt is alkalmazható lesz majd. Rengeteg fényképet készítek, hogy legyen mit hazaküldeni, és legalább három rokonom minden nap felkeres viberen, hogy létezem-e még. "Mit csinálsz ma?" Megpróbálok elindítani egy mosást annak reményében, hogy a google translate majd segítségemre lesz a dán programok válogatása között. Hangüzenetek küldök L-nek, aki még hosszabbakkal ajándékoz meg. Apukámmal telefonálok, napjában vagy háromszor. "Szerinted, hogy kell használni ezt a biciklipumpát?" Vagy anyukámat keresem olyasféle problémákkal, hogy segítsen ki a paradicsomos káposzta receptjével.
És hogy miért gondolom azt, hogy mégsem tabula rasa a kezdetem? Ugyan új a környezetem, a közösség, a szituációk és a megoldandó helyzetek is, mégis sziklaszilárdan áll mögöttem minden korábbi tapasztalat vagy kapcsolat. Tulajdonképpen én vagyok ez egyetlen dolog, ami új itt. Bár ez sem a valóság, hiszen nem újszülöttként jöttem most világra, csak egy olyan helyre kerültem, amelyet nem ismerek (még.)
Van bennem félelem? Persze. A mindennapjaimmá vált egy 16 éves fejjel kieszelt terv és mégiscsak borzasztó messze vagyok a szeretteimtől. De mihamarabb majd ehhez a városhoz is kötnek ismeretségek, barátságok vagy akár többek. Tudom, hogy képes leszek itt is megtalálni a helyemet, még ha egy kis időbe is fog telni ez. (Addig is megpróbálom meggyőzni a cseh lakótársamat, hogy gyorsan hozzá kell szoknia az éhen maradáshoz, ha az én főztömön akar élni. Boi, leave me 'n my food alone, thx.)
És hogy miként váltam vidéki gimnazistából dániai bevándorló? Van a blogon egy bejegyzés, amiben a továbbtanulási terveimről meséltem, legalább másfél éve lett publikálva talán. Abban még csak apró gondolatként jelent meg ez a jelen. De itt vagyok, hamarosan kezdődik az egyetem és multimédia designt fogok tanulni, jelentsen bármit is. (Update: egy napja egyetemista vagyok.) Számomra elég volt 12 év a magyar oktatási rendszerben, ezért kerestem másik utat, hiszen ettől függetlenül még nem akartam feladni a tanulást. Majd meglátjuk, hogy valóban jobban nekem való e a gyakorlatorientált oktatás. But let me interrupt this train of thoughts to declare that my uni has a green screen room, an effing green screen room like wow.
Egyébként természetesen adtam be jelentkezést magyar felsőoktatási intézményhez is és fel is vettek a Pázmányra nemzetközi tanulmányok szakra (szintén jelentsen bármit is.) Jelentkeztem japán és orosz szakra is, de időközben mindegyikkel kapcsolatban rájöttem, hogy egyetemen nem akarnám tanulni. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy nem használtam fel semmihez a 453 felvételi pontomat, sőt a meglepően jól sikerült érettségimről is csak annyi igazolást adtam le, hogy nem buktam meg rajta.
S merre tovább? Majd úgy is alakul. Mindenesetre az allergiámat boldogan búcsúztatom, miközben olyan privilégiumokért próbálok hálás lenni, hogy bármelyik délután letekerhetek a tengerpartra. Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése